9. fejezet - Miért nem mond semmit?
Midori POV.
Éjszaka, miután szó szerint berobbanok Heechul szobájába hozzábújok – lévén, hogy félek a vihartól -, hamar elalszom. Másnap reggel pedig, miután felébredek, az első amit meglátok, bátyus arca. Annyira aranyos, hogy mindig vigyáz rám! Kap egy jóreggelt-puszit és egy nagy mosolyt.
- Jó reggelt, bátyus!
- Jó reggelt neked is! Hogy aludtál?
- Miután átjöttem hozzád, jól. Köszönöm!
- Nem kell megköszönnöd, természetes. A világ legédesebb húgáért bármit!
- Olyan aranyos vagy! - Jó szorosan megölelem. Nagyon szeretek hozzábújni! - A legjobb bátyus a világon!
Elmosolyodik. Szép a mosolya és én örülök, ha mosolyog, mert az azt jelenti, hogy boldog.
Csinál reggelit, aztán kiülünk a teraszra, ott eszünk. Pont jó az idő, nem fázok és melegem sincs. Reggeli után Heechul érdeklődik arról, hogy elmegyek-e vele a próbára. Szívesen megyek, úgyis rég találkoztam a srácokkal. Na meg Yesungot is jó lesz újra látni. Gyalog megyünk, az utat végigröhögve, az emberek persze megbámulnak, olyan tipikus 'Normálisak ezek?'-nézéssel. Micsoda besavanyodott népség! Még mindig nevetve lépünk be a próbaterembe, erre a többiek is mosolyogni kezdenek. Odaugrálok Yesunghoz és megcsókolom. Magához ölel. Imádom az illatát! Mosolyogva bontakozok ki az öleléséből. Ekkor meglátom Heechul arcát, rosszallóan néz rám. Megeresztek felé egy engesztelő mosolyt,aztán elhasalok az egyik kanapén, míg ők táncolnak és énekelnek. Ahogy egyszerre mozognak, olyannak tűnnek, mint egy jól működő gépezet. Valóban olyanok ők együtt, mint egy család. Persze a próba nem megy olyan könnyen. Valaki mindig beszól valami vicceset, így Leeteuk legnagyobb bosszúságára sokszor meg kell állniuk, ilyenkor Kangin nyugtatja a leadert.
Hamar vége a napnak, mindenki elfáradt a végére. A 12 jómadár az öltözőbe vonul, természetesen én nem megyek be velük. Míg bátyust várom, leülök a sarkon, az öltöző előtti kanapéra. Nem tudom, mennyi idő telhet el, hirtelen ajtócsapódást hallok, aztán meglátok egy feldúlt Heechult. Elképzelni se tudom, mi baja lehet, kérdőn nézek könnyes szemeibe. Nem szól semmit, csak megrázza a fejét. Hát, ezt már nem fogom megtudni...
Elindulunk haza. Nagyon örülök annak, hogy nyár van és nem sötétben kell hazagyalogolnunk.
Ahogy szoktuk, most is útba ejtjük a város legjobb fagyizóját, ahol az a kedves néni mindig ad valami finomságot. Valami nasit. Most sütit kapunk, amit az unokája harmadik szülinapjára sütött. Nagyon finom! Veszünk fagyit is, hiszen a süti fagyival a legjobb. Miután megettük, megköszönünk mindent, aztán megyünk tovább. Hamar hazaérünk. Mivel nagyon meleg van, bekapcsoljuk a légkondit, aztán nekiállunk ebédet csinálni, és amíg készül, a nappaliban beszélgetni.
- Heechul... - Megvárom, hogy felém forduljon. - Kérdezhetek valamit?
- Persze, nyugodtan. - felel mosolyogva.
- Tegnap óta olyan... furán viselkedsz. Valami baj van? - Látom az arcán, hogy gondolkodik, hogy kezdjen bele.
- Tegnap délután séta közben rossz előérzetem támadt. Veled kapcsolatban. Azóta félek, nehogy bajod essen.
- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra! - Természetesen alig, hogy kimondom, el is vágom az ujjam egy darab papírral, amivel épp szórakozok.
- Biztos vagy benne? - Aggódva nézi az ujjamat a srác. Előkerít valahonnan egy sebtapaszt, amivel ellátja a sebet.
- Látszik, hogy testvérek vagyunk! - nevetek fel hangosan. Erre bátyus elmosolyodik.
- Na igen... - nevet. Eszünk, aztán Heechul egy ásítás kíséretében közli velem, hogy megy aludni. Szép álmokat kívánok neki, aztán én is visszavonulok a szobámba, miután elmosogattam, persze. Rendet teszek a szobában, illene elpakolni a ruhákat, amik az ágyon, a kanapén és egyéb helyeken fellelhetőek. Nem szoktam én ilyen rendetlen lenni, csak... jó, ezt úgyse magyarázom ki. Szép sorban mindent elpakolok, közben észre se veszem, mennyire hamar eltelik az idő. Az órára pillantok, öt múlt. Percekkel később meghallom a szomszéd szobából a Mr. Simple dallamait. Kíváncsi vagyok, mit csinál Heechul. Átmegyek hozzá, amit észre se vesz. Annyira ügyesen táncol! Én persze nem vagyok képes megtanulni, bárhogy próbálom....
Ahogy véget ér a dal és a srác kifulladva leül az ágyára, elkezdek tapsolni, mire szerencsétlen úgy megijed, hogy befejeli az ágy feletti polcot. Rögtön odaszaladok hozzá és adok egy puszit oda, ahol vélhetően fáj a feje, plusz a pofijára is kap, mintegy bocsánatkérésként. Egy könnycseppet pillantok meg a szeme sarkában, amit nem tudok mire vélni.
- Bátyu, ennyire fájt? - Komolyan aggódom érte... Nem értem, mi van vele mostanában, és ez aggasztó... Főleg, hogy semmit nem mond...
- Fáj... - suttogja alig hallhatóan, aztán bebújik az ágyba, egészen apróra összehúzva magát. Betakarom, adok neki egy puszit, aztán elhagyom a helyiséget. Épp hogy bezárom az ajtót, meghallom, hogy sír. Bár tudnám, mi a baja! Segíteni akarok neki, de folyton hárít és nem engedi, hogy bármit is megtudjak arról, ami a szívét nyomja.
A szobámba megyek, leülök az ágyra és gondolkozok. Valahogy muszáj segítenem rajta! De ha nem mond semmit... Pedig régebben mindent megbeszéltünk. Ötletem sincs, mi változtatta meg ennyire... A nagy gondolkozásban elálmosodom, az álommanók hamar legyőznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése