Testvérekből szeretők - 4. fejezet

4. fejezet - Ha ő boldog, én is. Talán...


Heechul POV.


Annak ellenére, hogy tegnap éjjel sikerült hamar elaludnom, kb. óránként felkelek, egész éjszaka rémálmaim vannak. Először hazaérve nem találom sehol a húgomat, az asztalon pedig egy levél, hogy elrabolták. Aztán a szemem láttára ölik meg. Azt hiszem, jobb, ha vissza sem alszom. Inkább kimegyek egy kicsit az udvarra. Hátha megnyugszom valamennyire. És ha már úgyis arra megyek, benézek Midorihoz. Ez a tervem azonban meghiúsul, a sötét folyosón nekimegyek. Ő meg mit keres kint ilyen későn?
- Hát te mit keresel itt ilyenkor?
- Hozzád indultam. Arra keltem fel, hogy a nevemet kiabálod. Mi történt? - kérdezi aggódva.
- Rosszat álmodtam. - A hangom kissé meggyötört. - Gondoltam kimegyek az udvarra levegőzni egy kicsit. Nem merek visszaaludni.
- Ennyire rossz volt? - „Elképzelni sem tudod...” Ahogy újra előtörnek az álomképek, könnyek gyülekeznek a szememben. - Igen...
Elém áll és átölel. Én pedig ettől a ponttól nem bírom tovább. Eddig visszatartott könnyeimnek szabad folyást engedek. Megállíthatatlanul zokogok. Midori a hátamat simogatja. Ez használ, valamennyire megnyugszom. Kimegyünk az udvarra és leülünk a hintaágyba. Egy ideig csak ülünk néma csendben, a csillagokat nézve. Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana, de tudom, hogy ez hülyeség.
- Szeretnéd elmondani? - kérdezi húgom csendesen. Mindent elmesélek neki. Azt, hogy láttam, ahogy megölik, az a rémület, amit akkor éreztem. Aztán a könnyeim, mikor felébredtem. A végén biztatóan elmosolyodik.
- De hát ez sosem fog bekövetkezni! Ne aggódj! - Szorosan átölel. Még egy darabig így ülünk. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, és hogy mióta ülünk itt kint, de kezd hűvös lenni az idő. Visszamegyünk a lakásba. Midori kérdésére, miszerint aludjon-e velem, igennel felelek. Nem tudnék egyedül aludni most. Befészkeljük magunkat az ágyba, és húgom már alszik is. Még ránézek az órára, ami hajnali hármat mutat. Még valameddig ébren vagyok. A másik oldalamra fordulni, vagy egyáltalán megmozdulni meg nem tudok, Midori engem ölelő karjai miatt. Persze ezt egy kicsit sem bánom. Az a legfontosabb, hogy itt van velem, mellettem. Más egyáltalán nem számít. Reggel örömmel látom, hogy kedvenc húgom még mindig alszik. Nincs szívem itt hagyni, meg amúgy sem sietek sehová. Mikor felébred, nyomok egy puszit a homlokára. Még egy kicsit döglünk az ágyban, aztán lemegyünk reggelizni. Reggeli után sétálunk a környéken és beszélgetünk. Előkerül a gyerekkorunk is, amit mindketten boldogan idézünk fel. Milyen jó is volt akkor! Például nem szenvedtem ettől az érzéstől, amit szerelemnek neveznek és ami belülről felemészt. De erről senkinek semmit nem szabad megtudnia semmit. Ez az én titkom. És örökre az is marad, azt hiszem. Pedig olyan jó lenne valakivel megbeszélni! Elmondani valakinek, hogy megkönnyebbüljek, hogy a súlyt, ami a szívemet nyomja, letehessem. De ez lehetetlen.
Annyira elgondolkozom, hogy közben Midori meg is beszélte Yesunggal a következő randit. Ma este. Minden egyes ilyen alkalommal a szívemből egy kis darab elporlad, haldoklik. Mosolyt erőltetve az arcomra megkérdezem, merre mennek ma.
- Nem tudom... - felel elgondolkozva. - Yesung azt mondta, meglepetés lesz. - A gyomrom görcsbe rándul. Az ilyen meglepetések nekem nem tetszenek! A lelkére kötöm, hogy tizenegyre legyen itthon. Nagy nehezen beleegyezik. Persze neki fogalma sincs arról, hogy bennem mi játszódik le minden egyes alkalommal, mikor Yesunggal van.
Elindulunk haza. Összedobunk egy könnyű ebédet, ebéd után pedig Midori elkezd készülődni. Legalább hatszor átöltözik, és mindig megkérdezi, hogy jól néz-e ki. „Nekem mindenhogy gyönyörű vagy...” Csak a baki ott van, hogy nem nekem akar tetszeni. Persze... A saját bátyjának? Ugyan... Hamis mosollyal az arcomon közlöm vele, bármelyik ruhájában is van éppen, hogy jól néz ki. De természetesen mindig talál valamit, ami nem jó, így jön az újabb cucc. Legalább két óra eltelik az öltözködéssel, aztán persze rohan sminkelni, meg a haját megcsinálni. Épp kész van, mire csengetnek. Az ajtóhoz siet. Kinyitja és boldogan öleli át Yesungot. Ő – húgomat ölelve – rám néz, a szemében gyűlölet és káröröm villan, egy gúnyos mosoly kíséretében. Ezt nem értem. Fura fejet vághatok, mert Midori rákérdez, hogy minden oké-e. Bólintok, hogy persze, minden rendben. Kapok egy puszit és már csapódik is utánuk az ajtó. Én meg állok egy helyben, mint egy hülye, és nézek ki a fejemből. Most jól láttam, amit láttam? Hát ennyire utálna az egyik csapattársam? De miért? Nem is adtam rá okot... Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, és hiába agyalok rajta, nem jutok előrébb semennyivel. Inkább megnézem a mailjeimet, úgysem tudok mást csinálni. Ám mikor már ezzel sem tudom lefoglalni magam, úgy érzem, megőrülök. Már csak azért is, mert egyedül vagyok, és én utálok egyedül lenni. Szükségem van arra, hogy valaki legyen körülöttem. Hogy Midori velem legyen. Sosem vagyok nyugodt, ha nem tudom, hol van. Ha vele van. Csak fekszem az ágyamon és bámulom a plafont. Ez a tehetetlenség kikészít.
Nem is tudom, mennyi idő múlva hugi hazaér. Én meg megnyugszom. Mint minden egyes alkalommal.
- Bátyus, alszol? - nyit be a szobába.
- Nem, téged vártalak. - mosolygok rá. Ám mikor közelebb ér hozzám, megcsap az alkohol szaga. - Te ittál? - Teljesen elképedek. Sosem szokott inni, most miért tette meg? Ha megtudom, hogy Yesungnak köze van hozzá... Felállok, hogy leültessem az ágyra és egy alapos fejmosásban részesítsem, ám ő elkapja a pólómat, magához húz és megcsókol. Levegőt venni is elfelejtek egy pillanatra. Olyan szívesen visszacsókolnék, de tudom, hogy ez nem lenne helyes. Több dolog miatt sem. Részeg, nem emlékezne rá másnap, és ez így nekem is szar lenne. Ráadásul a húgom, bassza meg! Még ha nem is vér szerinti...
Lefejtem magamról, ölbe veszem és átviszem a szobájába. Hozok fel neki vizet és gyógyszert, aztán az udvaron kötök ki, mint előző este. Gondolkozok. Vajon mi lett volna, ha visszacsókolok? Meddig mentünk volna el? És vajon meg tudtam volna állni, hogy ne tegyünk olyat, amit ő józanon nem vállalna be és én is megbánnám? Nagyot sóhajtok, majd visszamegyek a lakásba. Az alvás nem megy, nem is próbálkozok vele. Valahogy majd túlélem a holnapi próbát. Remélhetőleg nem fogok sem elaludni, sem felhívni senki figyelmét magamra.
Nem tudom, hogy gondoltam azt, hogy minden simán fog menni. Az egyik szünetben kis híján leesek a székről, olyan fáradt vagyok, ráadásul Sungmin is betalál a kérdéseivel.
- Minden rendben, Heechul? Szörnyen nézel ki.
- Persze, minden oké, csak kicsit fáradt vagyok. - hazudom egy mosollyal az arcomon.
- Biztos? - Bólintok. - Hát rendben, te tudod. De ha valami bánt, elmondhatod nekem.
- Köszönöm! - Az rendben van, hogy ő a legjobb barátom, de azt mégis hogy mondjam el neki, hogy szerelmes vagyok a húgomba, aki nem is a húgom? Ahj, de bonyolult is ez... Persze Yesung nem mulasztja el, hogy egy gonosz mosolyt intézzen felém. Csak azt nem értem, miért ilyen velem. Tényleg, őszintén nem értem.
Ma kivételesen gyalog mentem a próbára. Legalább amíg hazaérek, van időm kicsit kiszellőztetni a fejem, gondolkozni. Csak tudnám, mi a francért gondolkozok ezen ennyit. Világos az egész. Be kéne fejeznem az agyalást, csak magam teszem tönkre. Mire észbe kapok, már az ajtó előtt állok és a kulcsomat keresem. Még meg sem találom a zsebemben, Midori kinyitja az ajtót. Megköszönném, de megelőz.
- Bátyus, beszélhetnénk?
- Persze, de előbb menjünk be!- Leülünk a kanapéra, és belekezd.
- Tegnap kicsit sokat ittam... - kezdi. - Nem igazán emlékszem mindenre, de annyi rémlik, hogy... megcsókoltalak. Így volt?
- Igen, így történt... - Kínosan érzem magam. Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy miért.
- Úristen, ez annyira ciki! Ne haragudj! - kezd el mentegetőzni.
- Nem történt semmi. - mosolygok rá. - Engem inkább az érdekelne, hogy miért ittál.
- Hát... izé... az úgy volt, hogy játszottunk. Olyat, hogy ki tud többet inni. Én nyertem... - Kínosan mosolyog.
- Engem az érdekel a legkevésbé, hogy ki nyert... De mégis... kinek az ötlete volt ez a hülye játék?
- Yesung találta ki...
- Tudtam... - Sóhajtok egy nagyot. - Még egy ilyen húzás, és esküszöm, megverem.
- Miért utálod ennyire őt? - És ezt most mégis hogy közöljem vele? Nem, nem! Egyelőre biztosan nem mondom el. Nem tudhatja.
- Az mindegy. 
- Nem mindegy! Tudni akarom, miért utálod a pasimat!
- Nem mondhatom el, ne haragudj... Majd talán egyszer, valamikor. - Erre megsértődik és felszalad a szobájába. Remek... megint megbántottam, pedig nem akartam... Hogy lehetek ekkora hülye? Inkább felmegyek én is a szobámba. Lezuhanyozok, aztán lefekszem aludni. Ez a pár napos „nem tudok aludni” dolog megteszi a hatását, rögtön mély álomba merülök.