1. fejezet - Nekem Ő kell!
Midori POV.
Az öltözőben ülök. Körülöttem 12 srác rohangál össze-vissza, a pólójukat, nadrágjukat vagy egyéb ruhadarabjaikat keresgélve. A Super Junior. Számomra mégis csak egyvalaki létezik, ő a mindenem, amióta először megláttam. A szememben a többiek elvesznek Yesung mellett. Na jó, van még egy ember, akit kiskoromtól fogva imádok, a bátyám, Heechul. Nagyon közel állunk egymáshoz, talán jobban, mint más testvérek. A külvilág szemében furcsa, szokatlan lehet ez a fajta kötődés, de nekünk normális. Igyekszik mindig megvédeni minden fájdalomtól, csalódástól.
Számtalanszor mondta már, hogy vigyázzak Yesunggal, mert elég rossz természete van. Pont neki? Neki, aki mindig mosolyog és kedves mindenkivel? Pont ő használna ki, vagy valami? Ez nevetséges.
Csak ülök és őt nézem. Tökéletes. Az arca, a teste, a mosolya, mindene. Egyszerűen szeretem. Mikor észreveszi, hogy őt nézem, egy apró mosolyt küld felém, amitől kiráz a hideg. Viszonzom a mosolyt.
Lassan ők kerülnek sorra a színpadon, amit a VIP szektorból nézhetek végig. Csodálatos, ahogy ennyire összetartanak, együtt vannak, beleadnak mindent. Mint egy nagy család. És én kívülállónak érzem magam. Valahogy úgy érzem, nincs jogom osztozni a boldogságukban, örömeikben. Ez olyan dolog, ami csak az övék. Az egész koncertet végigéneklem, mint egy rajongó. Persze, hisz hatalmas rajongójuk vagyok már a kezdetektől.
A koncert után elmegyünk iszogatni, lazulni egy kicsit, szórakozni. Egyszer csak Yesung mellettem terem és átkarolja a vállamat, amitől enyhe szívrohamot kapok. Mérgesen nézek rá, de olyan aranyosan kér bocsánatot, hogy nem lehet rá haragudni. Nagyon jól elbeszélgetünk.
A szemem sarkából látom, hogy Heechul rosszallóan néz rám. Nem tud foglalkoztatni. Jól érzem magam Yesung társaságában, és úgy látom, ő is érdeklődik irántam. Az én drága bátyám feleslegesen aggódik ennyit. Ismerem annyira Yesungot, hogy tudjam, sose bántana, meg amúgy is, már nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni. Olyan jól szórakozok a srác társaságában, hogy fel sem tűnik az idő múlása. Heechul szól, hogy menni kéne, ekkor eszmélek rá arra, hogy több, mint két órán keresztül beszélgettünk. Hazaviszünk mindenkit. Egész úton röhögünk, egyedül Heechul az, aki egy szót sem szól, ráadásul mintha ideges is lenne. Mikor már csak ketten ülünk az autóban, pár perc némaság után megszólal.
- Már nagyon sokszor elmondtam neked, hogy kerüld Yesungot. - A hangja nagyon halk, ami nem sok jót jelent.
- Igazán nem értem, miért aggódsz ennyire. Tudok magamra vigyázni. - válaszolok teljes nyugodtsággal.
- Az, hogy elmúltál tizennyolc, még nem egyenlő azzal, hogy nem kerülhetsz bajba! - emeli fel a hangját.
- Légy szíves, ne kiabálj velem. - Még mindig normál hangerőn beszélek.
Ezek után egyetlen szó sem esik köztünk. Berágtam rá. Nem hiszem el, hogy nem tud erről leszállni! Igazán békén hagyhatna már. Duzzogva trappolok fel a szobámba, jól bevágva magam után az ajtót, ezzel is jelezve a dolgot. Gyorsan lezuhanyzok, aztán lefekszem aludni. Azaz aludnék, de nem tudok. Mikor már több órája csak forgolódom, úgy döntök, hogy lemegyek a konyhába és megiszok egy pohár tejet. Hátha segít. Ahogy elhaladok Heechul szobája előtt, hallom, hogy sír. Miért sír? Hát persze, miattam... Nem akartam megbántani! Olyan szívesen odamennék hozzá, megölelném, és bocsánatot kérnék tőle! De biztos, hogy most én vagyok az utolsó ember, akit látni szeretne. Már nem is kell az a tej, visszafordulok és elalszom. Igen, holnap pedig bocsánatot kérek tőle. Ezekkel a gondolatokkal és könnyek közt nyom el az álom.
Reggel nem valami frissen ébredek, a tükörbe nézve pedig sikíthatnékom támad. A hajam össze-vissza áll, a szemem pedig vörös a sírástól. Ledobom magamról a pizsamámat és beállok a zuhany alá. A forró víz megnyugtat. Megmosom a hajamat is. Miután végeztem, felöltözök, és lemegyek a konyhába készíteni valami reggelit. Benézek bátyushoz is, még alszik. Remek! Akkor összedobom neki a kedvencét reggelire. Amolyan békülési ajándéknak megfelel. Elkészítem a gofrit, öntök hozzá tejet, és mire végzek mindennel, Heechul is letámolyog. Szegény tiszta kómás, muszáj mosolyognom rajta.
- Jó reggelt, bátyus! Hogy aludtál? - mosolygok rá.
- Nem valami jól... - motyogja. Az okát persze sejtem, de nem szabad megtudnia, hogy tudom.
- Oh... hát az nem valami jó... - felelek együttérzőn. - De talán a kedvenced majd felvidít!
Leül az asztalhoz, és mikor meglátja a kaját, felcsillan a szeme. Olyan, mint egy óvodás. Ilyenkor annyira édes! Olyan szívesen odamennék hozzá, átölelném és... MIVAN? Hogy juthat eszembe ilyen? Ő a testvérem!
- Köszönöm! - motyogja tele szájjal. Felnevetek, annyira cuki. Szegény nem érti, min nevetek ennyire, de nem is foglalkozik vele különösebben. Reggeli után leülünk tévézni, de semmi érdekes nincs benne. Heechul kikapcsolja a készüléket, és állna fel, de visszahúzom. Kérdőn néz rám, én meg belekezdek.
- Figyelj... én... ne haragudj a tegnapiért, jó? - nézek rá nagy szemekkel. - Tudom, hogy szemét módon viselkedtem, nem akartalak megbántani! Tényleg sajnálom! Csak tudod... - Nem is engedi, hogy befejezzem, magához húz, és szorosan tart. Kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta. Annyira szeretem őt! Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. Érzem, hogy egy könnycsepp útnak indul a szememből. Heechul kissé eltol magától, rám mosolyog, majd letörli a könnycseppet az arcomról. Ad egy puszit az arcomra, majd ismét magához ölel.
- Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled... - adok hangot gondolataimnak.
- Elvesznél. - válaszol a kérdésre mosolyogva. Igen, ez így igaz. Elvesznék nélküle. Aztán eszembe jut, hogy ma szabadnapjuk van. Csinálni kéne valamit. Ketten.
- Menjünk ma valamerre? Tudtommal szabadnapotok van.
- Jó ötlet! És mit csináljunk?
- Menjünk állatkertbe! - felelem rövid gondolkodás után. Mindkettőnknek megfelel a program. Összedobunk pár szendvicset, innivalót, és elindulunk. Rengeteget beszélgetünk, a semmiről is képesek vagyunk egy csomót dumálni és közben persze röhögni. Hamar ott vagyunk az állatkertnél Leparkoljuk a kocsit, megvesszük a jegyeket és bent is vagyunk. Az egész napot ott töltjük, sok-sok képet készítünk, nevetünk. Hullafáradt vagyok, mire hazaérünk, de ezzel nem csak én vagyok így. Gyors zuhany, aztán gondolok egyet, felkapom a cuccaimat és átsétálok a szomszéd szobába. Egy érdekes fejet vágó Heechult pillantok meg a helyiségbe érve. Ledobom a párnám az ágyra, majd közlöm szándékomat kedvenc – és egyetlen – bátyámmal.
- Ma este veled alszom. - Egy pillanatra mintha megfeszülne az egész teste. Nem tudom mire vélni, így nem is foglalkozom vele különösebben.
- Rendben, gyere, bújj be! - Bemászok mellé az ágyba. Lekapcsolja a lámpát, átölel, engem pedig azonnal elnyom az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése